Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
A 2.nap már délután egykor kinyitott a sátor. Az első fellépő, a számomra teljesen ismeretlen Maxwell Street Belgiumból olyan koncerttel kápráztatott el, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan fogom bírni szusszal még 12 órán át. Marino Noppe és Willy de Vleeschouwer is vagy 20 éve nyomja a bluesokat a legnagyobbaktól, saját számokkal vegyítve. Szépen elkalandoztak Amerika zenei térképén Texastól Californiáig. Rájuk úgy éreztem nem Rory hanem egy másik fehér gitáros SRV volt nagy hatással. Nagyon tetszett tőlük a "Blues on the Mountain" de a legjobban egy fergeteges boogie alatt csodálkoztam el azon, hogy a belga és holland közönség milyen pörgéssel képes meghálálni a fantasztikus zenét. Ha a Maxwell Street-et is üdvözölhetném valamelyik hazai fesztiválon, egészen biztos, hogy már műsoruk elején elhajítanám a cipőimet, addig be kell érnem frissen vásárolt cédéjükkel, melyen az első számuk talán nem véletlenül a "Tears of Joy" címet kapta. Remélem sikerült felcsigáznom az SRV rajongók érdeklődését ... Aztán ismét lementünk Chicagoba, és Noppe egy olyan szólót nyomott, hogy nem csak én szedtem fel az állam a fűből, a láthatóan összeszokott zenekar tagjait is meglepte. Különösen a dobos pislogott riadtan, hogy mi lesz ebből, mikor kéne belépnie. Ráadásként a "Talk to your Daughter" megint őrületes táncba torkollott. Igazán nem csodálkoztam volna, ha a pár méterre lévő templomkertből is beszállnak a holt lelkek bugizni. Ez talán egy kicsit morbidnak tűnhet, pedig a hollandok toleranciájánál csak természetességük nagyobb, békében vannak saját magukkal, a világgal, élettel és halállal.
A szünetben Philippe Menard nyomta, majd a nagyszínpadon is egy férfi jelent meg akusztikus gitárral. Doug Macleod (USA) játéka igazság szerint jobban bejött volna nekem egy blues kocsmában. Egy kicsit modorosnak találtam a stílusát, bár elég sok "mocskos story"-t nyomott el a számok közben, leginkább egy tv-prédikátorra emlékeztetett. Igazán csak a "Big City Woman" keltette fel az érdeklődésemet, és meglehetősen hosszúnak hatott kb. egyórás műsora. A holland közönség viszont zeneértőbbnek bizonyult nálam, természetesen, mint mindenkit, őt is vagy háromszor visszatapsolták. Amikor váratlanul valami gerjedni kezdett az erősítőjével, végre kiesett a viaszbábú-szerű testtartásból, és nagyon jó kis bluesokat nyomott. Amikor másnap a goes-i állomás peronján éppen mellettem állt, hátán a gitárjával, sokkal fiatalabbnak tűnt, és kedvem lett volna megkérni, hogy pengessen valamit.
A további szünetekben Herman Brock Jr. és Lizz Sprangers (NL) fekete gitáron és bőgőn fehér cowboy kalapban "countrysította" a bluesokat. Őszintén bevallom 2-3 számnál többet nem szenteltem Eurocasters -nek, majd legközelebb.
Viszont akiket utánuk láttam, felért egy kisebb sokkhatással. Megjelent a színpadon négy feketébe öltözött fickó és olyan komplex zenei őrületet nyomott, hogy azt hittem leszakad a fejem. Nem kifejezetten blues volt, hanem valami rettenetesen összetett jazz, funky, fúzió egy vadítóan jó pasi orgonistával, egy szerény mosolyú nem kevésbé jóképű gitárossal, egy szamurájra emlékeztető basszerral és egy jóllakott óvodásnak kinéző fekete dobossal, akinek ütéseit még nézni is élmény volt. Ők a The Wiseguys. Az intro után beperdült egy szintén feketébe öltözött fekete jelenség. Ha még csak úgy beperdült volna, de amikor kiadta az első hangot a sátorban elszabadult az őrület. Ő Sharrie Williams - The Princess of the Rockin' Gospel Blues. Honlapjukról rengeteg infó kiderül, bár azt a tornádóval felérő hangulatot nem lehet érzékeltetni, amit én láttam. "Hard Drivin' Woman" énekelte, hát ehhez nem fért kétség. Sharrie nem csak nagy torok, remek ízléssel válogatta össze zenészeit. Kb. másfél évvel ezelőtt készült cédéjükön bár igazán húzos anyag van, még inkább hagyományos a hangzás és az image. Azóta Sharrie Williams alaposan bekeményített. Elhagyta a kissé lagymatag férfivokált, viszont megerősítette a két virtuóz pozicíóját, akiket minden szám után büszkén bemutatott és közben, mint egy tyúkanyó terelgetett ide-oda. Ja, hogy közben fantasztikus hangon énekelt, és olyan mérhetetlen szexualitás sugárzott belőle, hogy zenészei, és a közönség szinte hipnotizálva csüngtek rajta. Komolyan, szinte láttam az auráját. "Just You and Me" - ez a cédén is zúzós szám olyan energiákat szabadított fel, hogy már-már azt hittem kiszakadnak a sátor oszlopai a földből, és felemelkedünk a levegőbe. Fölösleges próbálkoznom, ezt hallani, látni kell! Azért ha Sharrie - aki végig aktívan és figyelemmel kommunikált a közönséggel, sőt egy lányt fel is cibált táncolni - bemutatta zenészeit én is lerovom hálámat:
Mr. Pietro Taucher - Hammond orgona és Roland zongora. A padovában született, klasszikus zenét tanult zenész még felsorolni is sok lenne ki-mindenkivel játszott, többek között a másnap Budapesten fellépő Robben Forddal. Egyáltalán nem bántam volna, ha itthon is kapkodhattam volna a fejem, amint kézzel - lábbal felváltva vagy egyszerre, virtuózan nyomja a futamokat mindkét hangszerén.
Lars Kutschke - gitár. Szintén zenész, mondhatnám hülye poénként ... de a drezdai születésű félszeg kinézetű srác is több műfajban kipróbálta már magát, hol extra keményen, hol finom érzéssel játszott sárga Fenderjén.
Marco Ray Franco - basszusgitár. Latin vér, latinos, de nagyon erőteljes hangzás.
Sterling Lee Brooks - két iszonyú csapás között még arra is volt ideje, hogy lazán elbűvészkedjen a dobverőkkel, ritkán figyelek a dobosokra, de ő igazán elszórakoztatott.
Talán ettől a sokféle vértől, olyan különleges Sharrie Wiliams zenéje, blues, jazz, funky, gospel, rock & roll, lassú érzelmes számok, minden volt egy szenvedélyes, játékos, mégis kemény, de az intellektualitást sem mellőző elegáns előadásban, korszerű hangzással. Bravóóóóóó!
Azóta Sharrie Williams többször koncertezett Magyarországon is.
A következő banda is az USA-ből érkezett. Monti Amundson -ra Kees külön felhívta a figyelmemet, hogy mindjárt jön egy fazon, aki úgy játszik, mint Stevie Ray Vaughan. Ezzel faképnél is hagyott, én meg elkúsztam az első sorba. Na nem is bírtam ki a hangfal mellett sokáig. Bődületes erővel szólalt meg "Big Monti". A maradék bőr a nyakamon, ami még az előző hangorgia után tartotta a fejem kezdett szakadozni. Elmenekültem a keverőpult magasságába. Innen ugyan nem tudtam mindent megfigyelni, viszont kiválóan élvezhettem a texas bluesokat. "I'm good" énekelte - az nem kifejezés! még ekkora távolságból is majdnem szétfeszítette az energia a sátrat! Számcímekre nem emlékszem, de felismerni véltem a "Texas Flood" ritmusait, és valóban szinte minden számnak megvolt a megfelelője SRV-től, mégsem volt ugyanaz. A dobos is aktívan kivette a részét az éneklésből, a "Pride and Joy"-ra hajazó dalt a színpad szélén adta elő, de akkor ki dobolt? Talán mégis előrébb kellett volna mennem ... A "Route 66" és a "Looking Back" is alaposan fel volt turbózva.
Az amerikaiak után Big Dave és bandája Belgiumból megfáradt szalonzenekarnak hatott. Igazán nem játszottak rosszul, de mélyebb nyomot nem hagyott bennem a banda koncertje. Fa arccal, egymás után nyomták a blues sémákat, egyik szám belefolyt a másikba. Lehet hogy a rendezők is levezetésnek iktatták be őket? Tulajdonképpen egész jól ellötyögtem a chicago bluesokon, és a végén a zenészek is magukhoz tértek. A kopasz herflis Big Dave nem fújt rosszul, de Fereczi Gyurinak és Szabó Tamásnak nem kell a Dunának rohannia ... igaz mióta letöltöttem néhány dalt Big Dave honlapjáról pihenésképpen ezt hallgatom.
Itt kívánkozik ki belőlem, az amit Franssal beszélgettünk. Micsoda blues boom van ismét. Szinte minden napra jut egy fesztivál, legalábbis a BeNeLux államokban. Talán néha érdemes is kitekinteni, elutazni, nem csak a nagy nevekkel megspékelt bulikra. Rengeteg "no-name" banda játszik kiváló zenét, a megfelelő feelinggel. Frans a tavalyi évben 341 holland blues bandát talált.
Gondolom Ti legalább annyira elfáradtatok az olvasásban, mint én a pötyögésben, de nem a zenehallgatásban, így Sherman Robertson és a The Juke Joints - ról szerzett élményeimet a 3.részre tartogatom
Képek:
